Norman mondja: Ha a Hamasz fölrobbant egy autóbuszt ahogyan szoktak, Tel Avivban és utána kijelenti...Hamasz: a járművet akartuk megsemmisíteni nem az utasokat!
Norman: ...a nép nevetni fog
De, mennyire más, ha Izrael ledob egy tonna bombát Gáza, egyik, sűrűn lakott részére, mint ahogyan tette is 200 júliusában, és utána kijelenti , hogy...
IDF (izraeli védelmi erők): Oh, nem az volt a célunk,
hogy civileket mészároljunk le,
mi csak megszerettünk volna gyilkolni egy palesztin terroristát!
Norman Finkelstein
A Holokauszt-ipar (következtetések)
Összefoglalásul még meg kell vizsgáljuk, milyen hatást gyakorolt a holokauszt az Egyesült Államokban. Ehhez segítségül veszem Peter Novicknak a tárgyról írott kritikai megjegyzéseit is.
A közvéleményben jelen lévõ holokauszt-emlékezeten kívül tizenhét állam törvényben írja elõ vagy javasolja, hogy az iskolákban tartsanak holokauszt-programokat, és sok fõiskolán és egyetemen hoztak létre a holokauszttal foglalkozó tanszékeket. Alig múlik el hét, hogy a New York Times-ban ne látna napvilágot egy nagy terjedelmû, a holokauszt témájához kapcsolódó cikk. Legszerényebb becslések szerint is a végsõ megoldással foglalkozó tudományos mûvek száma 10 000 fölött van. Összehasonlításképpen vegyük a kongói történelem egy pokoli fejezetérõl szóló mûvek számát. 1891 és 1911 között mintegy 10 millió afrikai pusztult el azért, mert az európaiak rávetették magukat a kongói elefántcsont- és gumikészletekre. Mégis, az elsõ és mindmáig egyetlen angolul írott tudományos mû két évvel ezelõtt jelent meg.1
A holokauszt problémájával foglalkozó számos intézet és szakember érdeme, hogy mára az Egyesült Államokban az élet minden területét áthatja a kérdéskör; Novick azonban kételkedik abban, vajon ez egészében jó dolog-e. Elõször számtalan példát idéz fel arra, hogyan vulgarizálják a témát. Valóban nehéz egyetlen olyan politikai problémát is említeni, legyen az kapcsolatban az élettel általában, a szabad választással, az állatok vagy az államok jogaival, melyet ne hoznának összfüggésbe a holokauszttal. A holokauszt-jelenséggel való visszélést elítélve Elie Wiesel kijelentette: “Megesküszöm, hogy mindennemû …vulgáris megközelítést elkerülök”.2 Mégis, állítja Novick, a “legfantáziadúsabb és legkifinomultabb fotográfiai opusz 1996-ban született, amikor Hillary Clinton, akit számos visszaélés miatt éppen hevesen támadtak, a Fehér Ház galériáján lánya, Chelsie és Elie Wiesel társaságában jelent meg, miközben férje a televízióban is látható üzenetet intézett a nemzethez”.3 Amikor a NATO Szerbiát bombázta, a szerbek által elûzött koszovói menekültek látványa Hillary Clintonnak a Schindler listája holokauszt-jeleneit idézte fel. “Nem azoknak kellene minket az életre tanítani, akik a történelmet Spielberg filmjeibõl ismerik” – mondta élesen egy szerb emigráns.4
“Ha úgy tesznek, mintha a holokauszt az amerikai történelem része volna” – folytatja Novick –, “az csak erkölcsi fügefalevél”. Oda vezet, “hogy elhomályosul az amerikaiak valódi felelõssége, amikor múltjukkal, jelenükkel és jövõjükkel kell szembenézniük” (kiemelés az eredeti szövegben).5 Novick lényeges dologra mutat rá. Sokkal könnyebb mások bûneit elítélni, mint a magunkéval szembenézni. Az is igaz, persze, hogy ha volna bennünk erõ, sokat megérthetnénk magunkról is a náci bûnök elemzésébõl. A manifeszt végzet Hitler Lebensraum-politikájának szinte minden ideológiai és programatikus elemében jelen volt. Tény és való, hogy Hitler a Kelet meghódításához a Nyugat leigázásának amerikai modelljét használta fel.6
A 20. század elsõ felében az amerikai államok többsége sterilizációs törvényeket fogadott el, és több tízezer amerikait erõszakkal sterilizáltak. A nácik kifejezetten erre az amerikai precedensre hivatkoztak, amikor a maguk sterilizációs törvényeit meghozták.7 A hírhedt 1935-ös nürnbergi törvények megfosztották a zsidókat a szavazati jogtól, és megtiltották a zsidók és nem zsidók közötti szexuális érintkezést. Az USA déli államaiban élõ feketék hasonló jogfosztottságban éltek, és sokkal erõsebb spontán és a közvélemény által is támogatott erõszaknak voltak kitéve, mint a zsidók a háború elõtti Németországban.8 A nagyképû, magára olyan büszke nyugati hagyomány mélységesen áthatotta a nácizmust is. A nyomorékok elpusztításának igazolására – a végsõ megoldás elõjeleként – a náci orvosok kitalálták az “élethez értéktelen élet” (lebensunwertes Leben) fogalmát. A lakomában Platon így írt: “Nem hiszem, hogy érdemes élni annak, aki szörnyû fizikai állapotban van”. A köztársaságban Platon szentesítette a beteg gyerekek megölését. Hasonlóképpen Hitlernek a Mein Kampfban kifejtett elutasító véleménye a születésszabályozással kapcsolatban, mondván, hogy akkor nem érvényesül a természetes kiválasztódás, megtalálható már Rousseaunak Az egyenlõtlenség eredetérõl címû mûvében. Röviddel a II. világháború befejezése után Hannah Arendt írta, hogy “a nyugati történelem földalatti áramlatai végül felszínre törtek, és hagyományaink méltóságát sárba tiporták”. (Origins of Totalitarianism)
Hogy elkonspirálja a külföldön elkövetett bûneit, az Egyesült Államok gyakorta foglalja törvénybe a holokauszt emlékét. Sokkal többet mond azonban, mikor utal az Egyesült Államok a holokausztra. A hivatalos ellenségek bûnei, például a vörös kmerek kambodzsai mészárlásai, Afganisztán szovjet megszállása, Kuvait iraki inváziója, a szerbek koszovói etnikai tisztogatásai mind a holokausztot idézik fel, azok a bûnök, amelyek az Egyesült Államok számláját terhelik, viszont nem.
Azzal egyidõben, hogy fény derült a vörös kmerek kambodzsai vérengzése, az Egyesült Államok által támogatott indonéz kormány Kelet-Timor lakosságának egyharmadát lemészárolta. Ám ezt a népirtást nem lehetett a holokauszttal párhuzamba állítani, sõt, az újságok sem tudósítottak az eseményekrõl.9 Miközben a Szovjetunió éppen “újabb genocidiumot” vitt végbe – a Simon Wiesental Központ szerint – Afganisztánban, az Egyesült Államok által támogatott guatemalai kormány éppen olyasmivel volt elfoglalva, amit a Guatemalai Tényfeltáró Bizottság a bennszülött maja lakosság elleni “népirtásnak” nevezett. Reagan elnök a guatemalai kormányt ért vádat “árnyékboxnak” nevezte. A Simon Wiesenthal Központ Jeane Kirkpatricknek Az év humanitáriusa díjat adományozta, amit a kitüntetett azzal érdemelt ki, hogy kiváló apologétája volt a Reagan-kormányzat bûnös közép-amerikai politikájának.10 A díjátadási ceremónia elõtt Simon Wiesenthalt négyszemközt kérték még, hogy gondolja át újra a döntést. Erre nem volt hajlandó. Elie Wieselt ugyancsak négyszemközt megkérték, hogy járjon közben az izraeli kormánynál, a guatemalai gyilkosok fõ fegyverszállítójánál. Õ is nemet mondott. Az Egyesült Államok arra használta a holokauszt emlékét, hogy országát Paradicsomnak láttassa a kommunista rezsim elõl menekülõ vietnami “csónaklakóknak”. A Clinton-kormányzat viszont teljesen megfeledkezett a holokausztról, amikor az Egyesült Államok által támogatott halálosztagok elõl menekülõ haiti “csónaklakókat” visszakényszerítette hazájukba.”11
Végképp elhomályosult az amerikaiak holokauszt-tudata, amikor 1999 tavaszán az USA vezérletével a NATO bombázni kezdte Szerbiát. Mint azt láthattuk, Daniel Goldhagen a szerbek koszovói bûntetteit a végsõ megoldáshoz hasonlította, és Clinton elnök kíséretében Elie Wiesel is meglátogatta Macedóniában és Albániában a koszovói menekültek táborait. Elie Wiesel már ezt megelõzõen is igaz könnyeket hullatott a koszovóiak szenvedései láttán, miközben az Egyesült Államok által továbbra is támogatott indonéziai rezsim ott folytatta, ahol az 1970-es években abbahagyta: újabb ezreket mészárolt le Kelet-Timorban. A holokauszt kieshetett az emlékezetbõl, mert az Egyesült Államok nem tiltakozott a vérontás ellen. “Indonézia számít” – magyarázta egy nyugati diplomata –, “Kelet-Timor nem”.12
Novick rámutat arra, hogy az Egyesült Államok gyakorta cinkostárs olyan szörnyûségek elkövetésében, amelyek méretükben hasonlatosak a náci népírtáshoz. Példaként hozza fel azt, hogy egymillió gyereket öltek meg a végsõ megoldás során, és hozzáteszi, az amerikai elnökök világszerte csak olcsó ájtatoskodással említették a tényt, hogy számtalan kisgyerek “hal meg éhezés és olyan betegségek következtében, amelyek megelõzhetõek volnának”.13 De érdemes végiggondolnunk azokat a súlyos konfliktusokat, amelyekben az Egyesült Államok aktívan közremûködött. Miután az USA vezette koalíció 1991-ben letarolta Irakot, mert meg akarta büntetni “Szaddám-Hitlert”, az Egyesült Államok és Nagy-Britannia gyilkos ENSZ-szankciókat kényszerített erre a szerencsétlen országra, így remélve, hogy félre tudják majd Szaddámot állítani.14 Mikor a nemzeti tv-csatornán a külügyminisztert, Madelein Albrightot az iszonyú iraki halálozási adatokról kérdezték, azt válaszolta, hogy “megéri ezt az árat”.
“A holokauszt semmihez sem hasonlítható jelenség” – állítja Novick –, “és ez a tény jelentõsen leszûkíti annak lehetõségét, hogy mindennapi világunkra lefordítható legyen”. Mint “az elnyomás és attrocitás non plus ultrája a kisebb mértékû bûnöket trivializálja.”15 Másfelõl azonban a náci holokauszt érzékennyé is tehet bennünket ezen bûnök iránt. Ha Auschwitz lencséjén át nézzük, semmit sem tekinthetünk bizonyosnak és öröknek.16 Valójában a náci népirtás diszkreditálta azt a tudományos rasszizmust, amely oly meghatározó sajátossága volt az amerikai intellektuális életnek a II. világháború elõtt.17
Akik az emberiség jobblétén fáradoznak, azoknak a gonoszság e megnyilvánulása magától kínálja az összevetést más jelenségekkel. A 19. század végének erkölcsi világképében a rabszolgaság töltötte be azt a szerepet, amit ma a holokauszt játszik. Ennek megfelelõen gyakorta felidézték annak érdekében, hogy megvilágosodjanak a nem jól látható bûnök. John Stuart Mill abban a korszakban a nõk helyzetét a családban, a szent viktoriánus intézményben a rabszolgákéhoz hasonlította, sõt, odáig merészkedett, hogy bizonyos vonatkozásokban rosszabbnak látta azt. “Távol áll tõlem, hogy azt állítsam, az asszonyokat nem kezelnék általában jobban, mint a rabszolgákat; de nincs egyetlen rabszolga se, aki olyan mértékben és a szó olyan teljes értemében lenne rabszolga, mint a feleség.”18 Csak akik a gonoszság e viszonyítási pontját idológiai fegyvernek használják, és nem erkölcsi iránytûnek, azok döbbennek meg az ilyen analógiák hallatán. “Ne hasonlíts semmit semmihez” – ez a varázsszava az erkölcsi zsarolóknak.19
A szervezett amerikai zsidóság arra használja a náci holokausztot, hogy elhárítson minden bírálatot, amely Izraelt és saját, erkölcsileg védhetetlen politikáját éri. E politika következményei hozták az izraeli és amerikai zsidóságot strukturálisan hasonló helyzetbe: mindkét csoport sorsa ma egy cérnaszálon függ, mely az amerikai uralkodó elitek kezében van. Ha egyszer csak ez az elit úgy dönt, hogy Izrael nyûg, vagy hogy az amerikai zsidóság feláldozható, akkor a szál elszakad. Kétségtelen, mindez csak spekuláció – lehet, hogy szükségtelen aggodalom, de lehet, hogy nem.
Gyerekjáték megjósolni, milyen lesz az amerikai zsidóság helyzete, ha ezek az események bekövetkeznek. Ha Izrael kiesne az Egyesült Államok kegyeibõl, sok olyan vezetõ, aki ma szilárdan védelmezi Izraelt, bátran kinyilvánítaná idegenségét a zsidó állam iránt, és azért bírálnák az amerikai zsidóságot, hogy Izraelt vallássá redukálta. S ha az amerikai vezetõ körök úgy döntenének, hogy a zsidókat teszik meg fekete báránynak, nem lennénk meglepve, ha az amerikai zsidó vezetõk pontosan úgy cselekednének, mint elõdeik a náci holokauszt idején. “Nem gondoltuk, hogy a németek a zsidó elemet fogják alkalmazni”; vagy ahogy Jichák Zuckerman, a varsói gettófelkelés egyik szervezõje fogalmazta, “hogy zsidók vezetik a zsidókat a halálba.”20
***
Az 1980-as években számos nyilvános vitában érveltek kiemelkedõ német és nem német tudósok amellett, hogy nem szabadna “normalizálni” a nácik bûntetteit. Az a félelem mozgatta õket, hogy a normalizálás erkölcsi felmentést jelenthet.21 Bármennyire érvényesek voltak akkor az érvek, ma már nem meggyõzõek. Hitler végsõ megoldásának iszonyatos dimenziói mára jól ismertek. És vajon az emberiség “normális” történetének nincsenek rémisztõen embertelen fejezetei? Nem kell elfogadhatónak lennie egy bûnnek ahhoz, hogy a jóvátétele kétségtelen legyen. Ma az a feladat, hogy mint a kutatás racionális tárgyát rekonstruáljuk a náci holokausztot. Csak akkor tudunk belõle valóban tanulni. A náci holokauszt abnormitása nemcsak magukból a szörnyû tényekbõl fakad, hanem a ráépült, belõle hasznot húzó iparból. A holokauszt-ipart mindig a csõd fenyegette. Mára csak az marad, hogy ezt nyíltan is kimondjuk. Rég ideje már, hogy kiemeljük az üzleti világból. Az elpusztítottak iránti legnemesebb gesztus az volna, ha megõriznénk emléküket, tanulnánk szenvedéseikbõl, és végül, hagynánk õket békében nyugodni.
(Az írás részlet a szerzõ könyvének utolsó fejezetébõl. Fordította: Baráth Katalin.)
Jegyzetek
1 Adam Hochschild, King Leopold’s Ghost (Boston, 1998).
2 Wiesel, Against Silence, v.iii. 190; cf. V. i. 186, v. ii, 82, v. iii, 242, és Wiesel, And the Sea, 18.
3 Novick, The Holocaust, 230–1.
4 New York Times, 25 May, 1999.
6 John Toland, Adolf Hitler (New York:1976), 702. Joachim Fest, Hitler (New York, 1975), 214, 650. Lásd még Finkelstein, Image and Reality, chap. 4.
7 Lásd például Stefan Kühl, The Nazi Connection (Oxford: 1994).
8 Lásd például Leon F. Litwack, Trouble in Mind (New York, 1998), különösen az 5-6. fejezetet.
9 Lásd például Edward Herman és Noam Chomsky, The Political Economy of Human Rights, v.i: The Washington Connection and the Third World Fascism (Boston: 1979), 129–204.
10 Response 1983 márciusa és 1986 januárja.
11 Noam Chomsky, Turning the Tide (Boston:1985), 36 (Wieselt az izraeli sajtóban megjelent interjúból idéztük), Berenbaum, World Must Know, 3.
12 Financial Times (8 September, 1999).
13 Novick, The Holocaust, 255.
14 Lásd például Geoff Simons, The Scourging of Iraq (New York: 1998).
15 Novick, The Holocaust, 244, 14.
16 Errõl lásd különösen Chaumont, La concurrence, 316-18.
17 Lásd például Carl N. Degler, In Search of Human Nature (Oxford: 1991), 202 ff.
18 John Stuart Mill, On the Subjection of Women (Cambridge: 1991), 148.
19 Nem kevésbé visszataszító az, ha – mint Michael Berenbaum javasolja – a náci holokausztot csak azért hasonlítják más népirtásokhoz, hogy “demonstrálják a náci holokauszt egyedülálló voltát”. (After Tragedy, 29).
20 Zuckerman, A Surplus of Memory, 210
21 Utalok itt most egyaránt a Historikerstreitre és a Saul Friedlander és Martin Broszat között folyt levelezésre. Mindkét vitában fõként a náci bûnök abszolút és relatív természetérõl esett szó; például a Gulaggal való összevetés érvényességérõl. Lásd Peter Baldwin (ed.), Reworking the Past, Richard J. Evans, In Hitler’s Shadow (New York, 1989), James Knowlton és Truett Cates, Forever in the Shadow of Hitler? (Atlantic Highlands, 1993), és Aharon Weiss (ed.), Yad Vashem Studies XIX (Jerusalem, 1988.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése